A LEGENDÁK KÖNYVE

Derroeni Legendák:

Istené válás legendája:

Hatalom tekercse, az istenné váláshoz vezető út. Tekercs keletkezését Yeomához kötik, ezért is lehet, hogy ebből az országból származik és nem Yech'thából vagy a hatalmat tisztelő caragoniaktól. Azt beszélik, aki elvégzi a rituálét, felemelkedhet az istenek közé.

Yeoma Könnye:

Yeoma könnye. A legendák szerint maga az Istennő tanította Derroen népének a sör és whisky főzést. Erre emlékezve minden évben a nyár közepén tartott Menth-ra ünnep részeként a Herceg kiválasztja az év legjobb főzetét, ami utána használhatja a Darsani Árpagyöngy (a söröknél) illetve a Yeoma Könnye (whisky-nél) nevet.

Alesi Lószaggató:

Alesi Lószaggató. A helyiek szerint Alac legerősebb itala. A caragoni pálinkafőzők persze vitatják, az Álom erdei alkimisták meg csak mosolyognának, ha odafigyelnének az ilyen szóbeszédekre. Állítólag a Barbárvadászok beavatási rituáléi közt is szerepet kap, de az érintettek elhárítják a kérdezősködést.

Veritoni Legendák:

Salgud bor:

A Suttogó dombság északi lankáin termesztett szőlőből készült. Azt beszélik róla, hogy aki iszik belőle, az tegnap lesz másnapos. Nagyon drága és ritka, s talán mágikus.

A pókméreg ital legendája:

Réges régen, vagy 200 évvel ezelőtt, élt egy ifjú sötételf hím, Darrough Ma'soj. Egy nap megbüntették az Anyák, pókverembe vetették. Legnagyobb csodálkozásukra az ifjú hím túlélte a tömérdek pókcsípést, és kimászott a veremből. Ezernyi sebből vérezve a Nagyasszonyanya hintója felé kúszott, amikor az egyik rothé végignyalogatta. A rothé a véretől teljesen megkergült, élénk és életteli lett. A Nagyasszonyanya érdekesnek találta, és meggyógyíttatta a hímet, és kísérletezni kezdett vele. Kiderült, hogy a vére a sok pókméregnek köszönhetően élénkítő hatásúvá vált, bár elég keserűvé. Ezután az ifjút többször visszavitték a vermekbe, és csapoltak a véréből. A veritoniaknak feltűnt, hogy a sötételfek sokkal vidámabbak és élénkebbek, azt hitték támadást terveznek, ezért megelőző csapást rendeltek el. A rajtaütés során a veritoni katonák elrabolták az ifjút, és a felszínre hurcolták, ahol azután nyoma veszett. A sötételfeknek nagyon hiányzott az új kedvenc italuk, de kitalálták, hogy emberek véréből is elő lehet állítani - igaz, az alapanyag nem éli túl a eljárást. Így egyre több és több embert kellett elrabolniuk, míg végül kitört a második sötételf háború.

Kávét most már kontinens szerte lehet kapni, szóbeszédek szerint Veriton rendszeresen küld foglyokat a barlang városba, hogy meglegyen a megfelelő utánpótlás.

Veritoni Varázsló Vadászok:

71867-ben, a háború vége felé jöttek létre. Főként zsoldosokból álló egységek, akik varázslókat hívatottak elkapni, élve vagy halva, bár holtan kevesebbet érnek. Veriton katonai vezetése tervezi, hogy a Varázsló Vadászoknak külön intézményt alapít, hogy ezáltal jobban tudják felügyelni őket.

Árnyszárny lovagrend legendája:

Réges-régen, a ciklus kezdetén az élő lelkek félelemben és rettegésben élték életüket. Szörnyűséges repülő, démonszerű lények uralták Alacot, akik driwoknak nevezték magukat. Olyan mérhetetlenül gonoszak voltak, hogy még egymást sem voltak képesek elviselni. Minden élőt elpusztítottak, aki az útjukba került, de leginkább az élő lelkekre szerettek vadászni. Századokon, évezredeken át tartott kegyetlen rémuralmuk. Az élő lelkek hiába küzdöttek ellenük, egyetlen driwok akár egy egész sereget is képes volt az utolsó szál lélekig elpusztítani, se mágia, se tűz, se víz nem volt képes ártani nekik.

Ám akadt egy bátor harcos, ki régen volt ciklusok ősi ereklyéit kutatta fel, melyeket a Négyek készítetek saját maguk vagy kiválasztott szolgáik számára. Ez a hős volt Rodogar, az ork, a Bedax család nemes fia. Azonban egyedül képtelen lett volna véghezvinni tervét. Az öreg, bölcs pap, a troll Gadax, Man-eth hű követője, segített neki a kutatásban. Ősi iratokat böngészett, hogy megleljék az Íjat, a két Kardot, és a Buzogányt. Segített további bátor szívű harcosokat toborozni, és hasznos tanácsokkal látta el őket. Negyven rettenthetetlen élő lelket gyűjtöttek egybe, és egyenként vadászták le a driwokokat. Évekig tartott, és Rodogar legtöbb barátját elvesztette a hosszú küzdelemben. 15-en maradtak végül és már csak egy repülő démon volt hátra, fajtájának legerősebb, leghatalmasabb példánya, Árnyszárny. A Gránit síkságon csaptak össze. Árnyszárny a magasból csapott le rájuk. Khalass, a goblin, kezelte az Háború Íját. Egyik vessző a másik után fúrta át magát a hatalmas bestia szárnyain, ezért Árnyszárny őt vette célba. Magnus, az ember, a Bőség Buzogányával lesújtott a démon bal szárnyára, és sikerült összezúznia könyökízületét. A bestia nem repülhetett többé, de Khalass sem lőhetett többé: Árnyszárny agyonsújtotta karmos mancsával, és Magnust is szinte kettészakította tüskés farkának egyetlen suhintásával. A többiek közrefogták hosszú, acélnyelű lándzsáikkal. Öklelték, lovuk hátán félelem nélkül újra és újra nekirontva. Így vesztette életét Danaramm, a sötételf, Hadrum, az ember, és Gavral, az ember nő. Árnyszárny kiragadta őket lovuk nyergéből, mikor elszáguldottak mellette, és összeroppantotta testüket. Rodogarnak ki kellett várnia az alkalmas pillanatot, hogy rohamra indulhasson a Hatalom Kardjával a kezében. Tomlad, az ember, forgatta a Halál Kardját, minden rohammal mély sebeket hasítva a szörny testében. Rodogar elérkezettnek látta az időt, Árnyszárny megroggyant. Szemtől szembe rohamra indult, de a bestia figyelmét lekötötte az őt zaklató többi lovas. Rodogar felugrott a levegőbe, minden erejét, fájdalmát, veszteségét, haragját egyetlen csapásba sűrítve kettéhasította Árnyszárny koponyáját a Hatalom Kardjával.

Kimúlt Alac utolsó nagy veszedelme is, és a bátor harcosok, bár sok szomorúság érte őket, ünnepeltek.

Gadax volt az, ki a mulatság végén azt tanácsolta, hogy ne széledjenek szét. Kell Alacnak egy erős oszlop, melyre támaszkodhat a későbbiekben is vész idején. Elkötelezett, nemes harcosokból hozzanak létre egy szervezetet, mely független fajtól, hovatartozástól és csak egy célja van, akár katonai erővel is megvédeni a gyengéket, elesetteket a fenyegetéstől. Rodogar Árnyszárny lovagrendnek nevezte el a születendő szervezetet. Tizen voltak, és komturoknak nevezték magukat. Rodogar lett az első Nagykomtur, hatalmának jelképe a Hatalom Kardja. A többi kilenc Komtur egyenrangú, bár a három legkiválóbb harcos az Ereklyehordozó megtisztelő címét tudhatja magáénak, ők birtokolhatják megegyezés szerint a Háború Íját, a Bőség Buzogányát, és a Halál Kardját. A komturok mellett mindig szolgál egy Tanácsadó címet viselő, bölcs pap és könyvtáros, Gadax emlékére.

Rodogar 23 évig viselte a nagykomtur címet. Még számos hőstettet vitt véghez, zsarnok urakat, gonosz szörnyeket, fosztogató rablóbandákat győzött le, mindeközben lassan gyarapodott a lovagrend is. Ekkor elhatározta, hogy egy csapat kiváló lovag élén felderíti a vértündérek erdejét. Tudta, hogy ez a vállalkozás az életébe is kerülhet, ezért egyetlen isteni ereklyét sem vitt magával. Miután elnyelte a vértündérek rengetege, soha senki nem látta többé őket.

Caragoni Legendák

A bíborcsiga:

Kamil Käjenc vezette nemesi család az egyetlen, ami ismeri a bíbor színű festék előállítási módját, ebből szép hasznuk van, és nagyon vigyáznak a titkukra. Több furcsa halálesetet és váratlan természeti csapást is kapcsolnak hozzájuk.

Szommosábé:

Szabad fordításban a Nép Itala. Mindenütt főzik, mindenütt másból és máshogy, de mindenütt borzalmas és erős. A munkások itala, igazi nemes még csak nem is vesz tudomást a létezéséről - ők csak a saját gyümölcspárlataikat isszák, gondosan a csészétől eltartott kisujjal.

A Fesztivál:

Minden évben két hetet teljesen a művészeteknek szentel az ország (azt mondják, régen még a háborúzást is abbahagyták a caragoniak erre az időszakra). Egymást érik a színházi előadások, ekkor leplezik le a szobrokat, festményeket. Még az olyan mulattatókat is eltűrik ilyenkor, mint a bohócok és pantomimesek.

A Tehetség Napja:

A Fesztivál alatt tartják, ezen a napon bárki elmehet a fővárosba meghallgatásra, és az igazán tehetségesek ott is maradhatnak. A munkások számára ez az egyik lehetőség a kiemelkedésre, nem csoda, hogy ezrével érkeznek. Sokan sorra se kerülnek, és a kiválasztási arány nincs 0,1% se.

Testőrség Napja:

A másik lehetőség a kiemelkedésre, a Hercegi Testőrségbe toborozzák itt a jelentkezőket. Minden évben más feladatot kapnak, volt hogy egy nagyon veszélyes bűnözőt engedtek szabadon, és aki elkapta azt vették fel. Máskor egy hegycsúcsra kihelyezett zászlóhoz kellett eljutni, amit még pár nemesi katona is védett. A Hercegi Testőrség ilyenkor díszszemlét tart.

Nomádokról szóló Legenda

Állatalakok:

Sámánjaik képesek mindenféle állat alakját fölvenni, vagy legalábbis irányítani őket. Szóbeszéd szerint minden sámán tanulmányaink első éve végén választ totem álatot.

Kivégzés rituáléja:

Gefet Markon Sith-ra pap, nomádok közt főpap volt, legende szerint ő kapta meg üzenetben az istenektől a Kivégzés rituáléját, amit csak pap képes elvarázsolni

Oázisban nem lehet senkit megölni véglegesen, csak a Lélek kitaszító méreg itallal, de az végleg kitöröli a lelket a világból.

Vagy a Kivégzés rituáléval, ami apró hasadékot csinál az Oázis burkán, ami a kivégzés végeztével azonnal be is zárul.

Rituálét mágikus körben kell elvégezni

Az áldozatot a mágikus körbe kell beállítani, majd el kell mondani a rituálé szövegét, ezután le kell szúrni áldozatot, aki ekkor rögtön meghal és lelke fel szál a Lelkek fellegébe.

Anotex Mahe varjú számán legendája:

Azt beszélik ő volt az egyetlen élőlélek, aki látta az istenek vízesését, ami körbe öleli az élő lelkek világát, egy szép napon varjúvá változott és elszállt oda, bár vissza sose tért.

Ferreoi Legendák

Őrség:

Azért csak újonc őrök hagyhatják el önként az országot, mert a magasabb szintek után a leszerelés halállal jár. Aki egyszer elhagyta az őrséget, az többet nem térhet vissza.

A Tanács:

A Tanács tagjai a hegyekbe olvadt öreg lelkek, ezért nem láthatja őket senki.

A Kristályok:

Azt beszélik, hogy egy lehullott csillag darabjai a kristályok, mások szerint az istenek teremtették és ez az ő ajándékuk.

Oázisról Legenda

Oázis burka:

Az Oázist egy mágikus aura veszi körbe, ezáltal védve vannak az élő lelkek. Ezt nem tudni, mennyire igaz, de az bizonyos, hogy aki itt meghal, az Oázisban lévő Istenek Ligetében ébred újra, míg ez a csoda máshol csak akkor lehetséges, ha Lélekőr vagy mágikus ismeretekkel rendelkező támasztja fel. De sajnos ez a védelem is törékeny és kijátszható.

Yech'thai Legendák

Országról:

Yech'tha országa hivatalosan megszűnt és varázslókat kiirtották, de sokan szerint még vannak, csak szét szóródtak Alac kontinensén.

Őr hegy:

Mágus párbaj, a veritoni Reson hegység egy hegyét átvarázsolták Yech'thába, és azt hívják Őr hegynek.

Elza Slinta eltűnése:

Azért írom le ezt a történetet, hogy aki olvassa tudja, hogy Elza nem volt mindig ilyen mint most. Így remélem, ha találkozik vele, akkor megpróbálj megmenteni és nem megölni, már ha még lehet.

Elza Veritonban született egy kis faluban Hurien erdeje mellett, egy kisebb elf közöségben. Már akkor nagyon szerette az életet és óvta, ahogy tudta. Később Alago város egyik árvaházában dolgozott, igyekezet tanítani és jól útra terelni az árvákat. Magának Malor mágusnak keltette fel a figyelmét, aki hosszas győzködés után elérte, hogy Elza elmenjen vele Yech'thába Teleportációs és Transzmutációs Varázsló Iskolába tanulni, ami csak később kapta meg a Malor Mágus nevet.

Elza Sintának tehetsége volt mágiához, nagyon gyorsan tanult, de kedveségéből ez idő alatt mit sem veszített, ahogy elkezdett oktatni, igyekezett lehető legtöbb tanítványt fogadni, akik főként árvák voltak, hogy az életüket jobbá tegye.

Engem már akkor vett fel, mikor már ő vezette a Malor Mágus Teleportációs és Transzmutációs Iskolát. Előtte nem mutattam sok tehetséget a mágiához, de Elza hitt bennem, ahogy mindannyiunkban. Persze ezt a yech'thai varázsló tanács nem nézte jól szemmel, de nem tudtak ellene mit tenni... vagy talán mégis.

Egyszer csak egy furcsa férfi jelent meg az iskolánkban, férfi által addig nem érintett Elzát szinte rögtön elcsábította. Aggódtunk miatta, de senkire nem hallgatott. Először úgy is tűnt, hogy ebből semmi gond nem lesz, aztán észrevettük, hogy nem jelenik meg óráin, majd hosszabb időkre eltűnt, ha kérdeztük mindig csak azt mondta, hogy tanul.

Aztán megtörtént az, amire sosem gondoltunk volna...

Újabb csoport tanítvány érkezet Alac árva házaiból. Elza bement hozzájuk, mint mindig, hogy üdvözölje őket és elmondja az iskola házirendjét.

Sikításra lettünk figyelmesek, odarohantunk és láttuk, ahogy Elza egyesével tépi szét a tanítványokat, szeme fekete volt és kacagott. Többen a látványtól elájultak, mi próbáltuk menteni, akit még lehetet, de Elza mindannyiunknál erősebb volt. Elsötétült előttem a világ.

Mikor magamhoz tértem az Iskola gyengélkedőjében találtam magam, ahol Gerin a hobbit és Ben a sötét elf vizsgálta a sebesülteket. Bele telt néhány másodperc, mire felfogtam, hogy hiányzik két lábam és az egyik karom. Őrjöngeni kezdtem, majd a világ újra elsötétült. Gerin altatott el.

Mikor legközelebb felébredtem Ben ült az ágyam mellett valami motyogott varázs erejéről, de nem értettem... nem, mert még mindig hiányoztak végtagjaim. Azt mondták, hogy olyan erős mágiával lettek kitépve, hogy sehogy se lehet őket helyettesíteni.

Szépen lassan elfogadtam a helyzetem és mivel a meg maradt kezemmel tudtam írni én lettem az írnok, háború után a Sárga csillag iskolába kerültem, ahol kaptam egy érdekes botot, ami tárolhatja a mágiát, mivel nem tudtam vele mit kezdeni eladtam, hogy Elza Sintáról információhoz jussak.

Azt mondták, olyan nagy volt a hatalma, hogy csak az istenek tudtak elbánni vele... Hát nem tudom, ez mennyire igaz, de az biztosan, hogy eltűnt és akármilyen is volt utoljára, hiányzik...

Így ha látjátok, kérlek próbáljatok megmenteni.

Viszont én búcsúzom, mert ily nyomorultan nem tudok tovább élni.

Legyen szép életetek és óvjátok a gyengéket.

Elena Maje

Megálmodott címtelen versek

Az elmondások szerint eme verseket egyszerre többen álmodták meg és írták le, ez két okból különleges, egyrészt, hogy világ két végén ugyanaz a vers született, másik hogy a leírók közt volt olyan, aki nem tanult írni olvasni.

Erre különlegességre Ric Beon jött rá és kezdte összegyűjteni őket, de a varázsló üldözések kezdete után neki is nyoma veszett.

Első

Poshadt víz ízű teás csésze

gennyes fekélyekkel telve

az út porában fekszik mezítelen.

Második

Mosolyom mögé rejthetem bánatom

Álmodtam mondhatom

De a Valóság az ami ketté szakított

Vas örvény rongycsomó

én sem értem de várhatok

Harmadik

Suttogó fák között, a csendes szélben,

egy harcos áll, fegyverrel kezében.

Kacagó árnyak, dermesztő hideg,

a halál mögé lép, de ő nem riad meg.

Negyedik

Ott bolyongtam hol rémálmok születnek,

de mikor megláttam a fényt, ledobtam fátylam,

s hirtelen, egy eltévedt ritmus a hátamba mart

és én a földre hulltam, ami ettől megremegett.

Ötödik

Mint ki világodért mindenedet adtad

mégis így maradtál meg végül magadnak

magányba vert, szétfoszló értelem,

száz év hitét mocskos rongyaidba szőtted,

kifosztóid, lám, ezzel már nem vesződtek.

Semmit markol szárazra tört kezem

akár a csend a sziklamélyeken,

a sárga kövek, és a folyton más homok

elégtek, mint a hajdan lágy tűzű dalok,

csak árnyékuk maradhatott velem,

megöl a nap, halott kövek közt hallgat

egy ram kényszerült, testetlen nyugalmat,

akartam, kaptam.

Múlt,

jövő,

jelen,

akár a csend a sziklamélyeken.

Egy Derroeni mese

Apám egyszerű ember, úgy is, hogy nem bonyolítja a dolgokat, meg úgy is, hogy nem túl okos. Már a rossz nyelvek szerint, mert amit tudni érdemes, azt tudja.

Már tart egy ideje a háború, de őt nem bántja annyira a dolog. Persze, szánja ő a Herceg katonáit, ha elesnek a harcmezőn, és büszke rá, ha győztesen térnek haza, de nem aggodalmaskodik sokat a hadiszerencse ilyen, vagy olyan fordultán.

Csak néz ki a szalmakalapja alól, és azt mondja "Háború volt, háború lesz, aratni meg kell." És ugyanez a mondás behelyettesíthető akár szántással, vagy vetéssel is, az év szakától függően.

Eldörmögi, aztán megy a dolgára, vagy éppen pipázgat tovább a tornácon, ahogy szokott.

Amióta elkezdődött a háború, voltak itt mindenféle hadak. Először a Gróf Úr, a földjeink védelmezője vonult itt el a hercegi csapatokkal Caragon, vagy épp Veriton felé, az Istenek tudják csak pontosan, hova.

Magához vett némi takarmányt, hadiadó címén, meg egy pár disznót, marhát. Én büszke voltam, ahogy néztem fényes lándzsáikat, egyenruháikat, és még büszkébb, mikor arra gondoltam, hogy mi is segítettünk egy kicsit országunk ügyén azzal a kevéske élelemmel.

Talán el is ábrándoztam arról, milyen lenne velük vonulni, de mikor ezt szóba hoztam, apám azt mondta, nem olyan jó mulatság a háború, úgyhogy inkább kussoljak és figyeljek, mert olyan girbe-gurba lesz a szántás, mint egy caragoni szajha lábai. Mikor megkérdeztem, hogy azok milyenek, hozzám vágta a fenőkövet.

Azután sebesülteket hoztak vissza, Menth-ra templomai felé, a sebesülteket pedig egy veritoni lovascsapat követte, az élükön egy peckes tartású, hórihorgas lovaggal. Fegyelmezettek voltak, elszántak. Mikor rájuk néztem, elámultam, mert azt hittem, a mi fiainknak vannak csillogó lándzsái, szép sisakjai... De az ő hadaikhoz képest katonát játszó gyerekeknek tűntek csupán. Apám később azt mondta erről, hogy a látszat nem minden, a háború meg nem jelmezbál.

Nade a veritoniakra visszatérve. Bevonultak a faluba, én meg csak néztem, lestem a vár felé, hogy mikor jönnek a Gróf Úr hadai felmentésül - de nem jöttek, épp másfelé akadt dolguk. Hogy Menth-ra áldja meg őket, legalább nem vérezik össze a falut, dörmögte anyám, én meg csak bólogattam, mint aki maga is pont erre gondolt.

Egy szó mint száz, a lovag és kis serege élelmet követelt, és mi adtunk neki. Persze nem a javából, és nem is sokat, hiszen a nagy részét jóelőre elrejtettük. Nem fenyegetőztek, nem erőszakoskodtak, és miután megkapták, amit akartak, továbbmentek -pedig hallottam történeteket arról, hogy nem minden falu volt ilyen szerencsés. Apám ekkor - kora délután volt - bevonult a kocsmába, a egy órán keresztül vedelt folyamatosan. Majd kitántorgott, és azt mondta: "No, ez is megvolt. Akkor menjünk vissza dolgozni." És visszamentünk.

Később egy varázsló-hadúr érkezett felmentésül Yech'thából, a csapataival. Udvarias volt, sima beszédű, a katonái egytől egyik varázstudók. A szövetségről prédikált, és arról, hogy hadászati célból gabonát, és sózott húst kell lefoglalnia. Adtunk is, mert volt bőven, és hát a szövetségre való tekintettel többet kaptak, mint a veritoniak. De persze kevesebbet, mint a mi Grófunk hadai.

Ha már Gróf - hát közben ő is hazatért néhány katonájával, csak épp lába volt egyel kevesebb, mint pár hónappal elébb. Megviselte a dolog, meg is mondta a falu vénjének mikor átutazott, hogy idén nem segít be a földeken a jobbágyainak, akkor sem, ha a fene fenét eszik. Majd talán jövőre, ha majd megszokja a falábat. "Lusta disznó." Motyogta apám, mikor meghallotta ezt a történetet, és mosolygott, mert a derroeni humor már csak ilyen.

Aztán átvonult egy caragoni sereg is, ez idén már a negyedik had, ha a visszatérő Gróf Urat nem számoljuk. Ők is kértek ételt, ahogy a többi, hát adtunk nekik, mert úgy néztek ki, mint akik gyújtogatni kezdenek, ha nem. Én úgy féltem, majd behúgyoztam, mert sokan voltak, nagyon sokan, apám meg röhögött. "Elmúlik majd ez, te gyerek. Elmúlik. Menjünk aludni, mer' holnap munka van."

A caragoniak meg elvonultak, hogy ostrom alá vegyenek egy erődöt, na, nem a Gróf Úrét, mert az csak amolyan erődöcske, még a térképeken sincs rajta.

De aztán egy szedett-vedett horda jött, zászlók, és címer nélkül. Szakadtak voltak, a fegyvereik ilyen-olyan, zsákmányolt holminak tűntek. Emlékszem, épp a dombról jöttünk lefelé früstökre, mikor megláttuk őket. Mondom apámnak: "Tán most kéne futni, mer' ezek nem rendes emberek." Ő meg csak megy feléjük, pedig azok vannak vagy százan. Kedélyesen ballag, a zsiványok meg csak bámulnak rá, mint akik még nem láttak még hülyét. Röhögnek, hogy mit talpal feléjük ez az ember, kaszával a vállán, és egy holtsápadt ifjú legénnyel a háta mögött. Az egyikük még egy nyílvesszőt is megereszt az irányunkba, de vagy nem ránk céloz, vagy nagyon suta a szentem. Apám annyit mond: "No. Te talán maradjál itten." Aztán megy tovább, a falut fürkésző banditák felé.

Én - szégyen, nem szégyen - úgy teszek, ahogy mondta, és lelapulok egy kő mögé. Hallom, hogy beszélni kezd hozzájuk, magyaráz, a maga komótos modorában, azok meg abbahagyják a röhögést. Egy idő után már csak állnak, némán hallgatják. Azután, mint a mesében, elindulnak szépen a falu felé, apám az élükön. Mi ez, gondolom magamban, megbolondult itt mindenki? Titkon követem őket, ezek meg bevonulnak a faluba, és a férfiak ételt hoznak nekik. Nem sokat, nem jót, de ételt. A banditák meg elmennek - tán az egyikük még meg is köszöni.

Mikor megkérdem az egyik asszonyt, hol az apám, azt mondja, a kocsmában, hát bemegyek én is, nem mintha nem oda mennék különben. Apám ott ül, én rendelek, lezuttyanok mellé, és nézek rá, magyarázatot várva.

- Na mi van? - kérdezi, én meg haragszom rá, hogy a hülyét játssza.

- Mi lenne, apám, mondd már, mi történt?

- Ja, az! - mondja, és a szemében cinkos fény csillan. - Hát, csak megmondtam nekik.

- De hát mit?

- Azt, hogy ha esetleg azt méltóztatják tervezni, hogy itten gyújtogatni, meg fosztogatni fognak, hát, csak tessék. Csak annyi, hogy az itt nem szokás, mer', ugye egy hadvezér se hülye.

Bámulok rá, leesett állal, de azt hiszem, kezdem érteni. Ő folytatja.

- Mer ugye ki akarná, hogy éhen dögöljön mind a négy ország? Hát senki. Még az ellenség se. Az ellenségnek is kell a gabona. Caragonnak is. Veritonnak is. Kell a föld. Meg kellünk mi, mert a derroeni föld csak a derroeni parasztra hallgat, másra nem. Hát, ezért nem ölnek meg itten minket a mindenféle urak, akkor se, ha a grófunk épp a cölöperődben fájlalja a lába helyét. Erre azt mondja a vezetőjük: tudjam meg, hogy ők nem szolgálnak sem királyt, sem hercegeket, sem mágusiskolákat. Hát, mondom neki, ez azér meglátszik.

Csak abba gondoljanak bele, mondom neki, ha ezt a falut még nem égette fel két ellenséges sereg sem, ha nem fosztotta ki az élelmünk utolsó morzsáját is a yech'thai szövetségesünk, akkor vajon mennyire lehet fontos az uraságoknak, hogy ne dögöljön éhen a népük, vagy épp ők maguk? Elárulom, hát fontos nekik.

Ha ők most itt fosztogatni kezdenének, vajon kik, és meddig üldöznék őket, ha csak egy valaki is élve kijut a faluból, hogy hírt vigyen?

Féllábú grófunk biztosan, mégpedig a világ végéig is, mert hát kicsit megsérült - a lusta fajtája le se jön dolgozni a földekre - de hogy nyugtotok nem lenne tőle, annyi szent. De aztán valószínű, mások is. Nem tudni, meddig tart a háború, enni, meg utánpótlást szerezni mindenki akar, sőt, hódítani is. Talán mind a négy ország seregei vadásznának rájuk, mondom neki, ő meg sápad, mint a franc.

Erre mondom, ne aggódjon, azért nem vennénk a szívünkre, ha éheznének, úgyhogy, látod, adtunk nekik ételt. Őket is leköteleztük, és nekünk még mindig akad bőven, a rejtekhelyeken. És az idei termés is jó lesz, ha Menth-ra is úgy akarja, úgyhogy félnünk nem nagyon kell, kölyök. De ne maradj itt sokáig. Holnap vár ránk a föld, és nem akarom, hogy kótyagos legyen a fejed az italtól, meg a fáradtságtól. - Mondja, én meg büszke vagyok, hogy Derroenben születtem.

Pajzán tények az istenekről

Yessza istennő mint víz,

szeszélye téged is hív,

de azon ne csodálkozz,

ha öle másnap már mást vonz.

Yoszoe istennek

Gondja szál sincsen.

Nem hál ő senki mással

Csak fűvel, és fával.

San-eth isten

Hatalmas buzogánya

Elégíthetetlen

Asszony vágyálma

Men-eth isten

Apró tőre

Egyre - egy

Rozsdásodik

Hüvelyében.

Menth-ra isten

Telhetetlen,

Csábító,

mindegy neki,

Férfi, vagy nő.

Yeoma istenőnek,

Akkora hegyei vannak,

Hogy ha a zord törpék

Csak rágondolnak,

Otthon menten

Tárnát nyitnak.

Sith-ra istennő

Olyan lapos,

Mint Deroen síkja,

E mellett még bizony

Végtelenül házsártos,

Barlangja is pókhálós

Torda Sharku naplója

1710 Nyárközép 16. napja

ÉN leszek Alac leghatalmasabb mágusa. Ha már szép nem vagyok, legalább eszes, és fogékony a mágiára.

1712 Télvég 5. napja

Nem fogom életem végéig itt a mocsárban az iszapot túrni. Lehet, hogy apáéknak megfelel, hogy rákot, kagylót, csigát és krokodilt tenyésztenek, de nekem nem. Amint lehet, megpattanok.

1712 Télvég 23. napja

Ma este elszököm Zöldvíz falváról. Elloptam apáék megtakarított kristályait. Elmegyek a Kék Köd Toronyba. ÉN leszek a valaha élt leghatalmasabb mágus!!!

1713 Tavaszelő 4. napja

Megérkeztem a Kék Ködbe. Nem is kérdezősködtek sokat. Megmondtam, hogy tanulni akarok, és én leszek a legjobb!!!

1714 Télelő 13. napja

Ez kész. Szánalmas ez a vén kecske. Össz-vissz egy tucatnyi varázslatot, ha ismer, és azok is csak a parasztoknak használnak. Gyógyítás, növény növesztés, föld mozgatás, meg ehhez hasonlók. Azt sulykolja, hogy tiszteljük a parasztokat, mert ők a társadalom alapja. Na persze. Idióták gyülekezete. A kisujjamig sem érnek fel. Ettől a szenilis vén hülyétől semmi újat nem tudok itt tanulni. Néha a nadrágját is elfelejti fölvenni reggelente. Azt reméltem, hogy hatalmas varázslatokkal tölthetem meg az elmémet. Többet akarok, hiába kérek, követelek, ez a szánalmas bolond csak ennyit tud.

1714 Télvég 21. napja

Megpattanok. Megtudtam, hogy a leghatalmasabb mágusok Yech'thában élnek. A mágusok országaként emlegetik. Ott igazi varázslóiskolák vannak!

1715 Tavaszelő 6. napja

Összelopkodtam egy zsáknyi készletet és némi kristályt. Remélem, ennyi elég lesz. Holnap megszökök innen a Halvány Lila Fing Tornyából.

1715 Tavaszelő 8. napja

Úton vagyok. Eddig minden simán megy. Az egyik tanyán elkötöttem egy igáslovat. Nem a leggyorsabb jószág, de legalább igénytelen, és jámbor, mint egy birka. A billogját egy egyszerű gyógyítással el tudtam tüntetni.

1715 Tavaszelő 25. napja

Boldog születésnapot nekem. Nem keresnek, vagy nyomomat vesztették. E jeles alkalomból ma bemegyek egy fogadóba, ágyban alszom, bort iszok, ürücombot eszek. Ha így haladok, két hét, és elérem Yech'tha határát. Azt mondják, Belze falván át vezet az út.

1715 Nyárelő 16. napja

Belze falva. Azt mondják a parasztok, hogy várjak be egy karavánt. Csak a karavánvezetők ismerik az utakat a kősivatagban. Ha egyedül vágok neki, a biztos halál vár. Na hiszen. Legfeljebb egy hetet várok. Addig feltöltöm a készleteimet, és igyekszem mindent megtudni Yech'tháról.

1715 Nyárelő 19. napja

Ezek a szánalmas bugrisok itt a határon sem tudnak többet legendáknál és meséknél. Azt mondják, hogy a sivatagban élőholtak, meg mindenféle torz alakok kóborolnak, és néha ide is elvetődnek. Meg hogy csak az juthat be az iskolákba, aki arra érdemes. Hát ÉN az vagyok, nem érdekelnek ezek az ostobaságok. Meg hogy várjak nyugodtan. Előbb-utóbb ideér a karaván. Csak legyek türelemmel, mert néha több évszak is eltelik, míg erre jár.

1715 Nyárelő 23. napja

Megjött a karaván, hurrá! Yech'thából. Veriton királyának visznek szállítmányt az egyik iskolából. Veritonból Derroenbe, majd Caragonba mennek, hogy beszerezzék, amit a mágusok rendeltek. Úgy fél év múlva térnek vissza. Annyit nem várok. Azt mondja a karaván vezetője, ez a Buzon nevezetű ork bugris, hogy a Mágus Tanács jóváhagyása nélkül nem vihet senkit Yech'tha határain belülre. Na, ne már. Meg azt is, hogy ha csatlakozom a karavánhoz, segédkezek az úton, akkor talán biztonságban be tud vinni. A pofám leszakad. Talán!!! Lehet!!! A Négyek átka verje meg őket!!! Ez a Buzon nevezetű azt mondja, hogy ne jusson eszembe egyedül nekivágni az útnak. Az életembe fog kerülni. Meg az APÁD KÓKADT PÖCSE!!! Alac legnagyobb varázslója leszek, senki és semmi nem állhat az utamba!!

1715 Nyárelő 24. napja

Holnap elindulok. Összevásároltam annyi készletet, amennyit ez a vén gebe elbír. Nem, nem Yech'thába megyek. Nyaljatok be csontig, beszari hülyék!

1715 Nyárelő 25. napja

Caragon felé indultam reggel, de egy nagy vargabetűvel árkon-bokron keresztül megkerültem Szánalmas falvát, és Yech'tha belseje felé haladok. Ezt nektek! A seggetekbe! Tövig! Már meg is találtam a karavánutat. Még egy vak és süket öszvér is könnyűszerrel követné. Hatalom, tudás, már csak egy karnyújtás!

1715 Őszelő 1. napja

Valami nem stimmel. Körbe-körbe vezet az ösvény. Ma találtam meg a három nappal ezelőtti táborhelyemet. Még a szarom is ott van, ahová pottyantottam. Három napos, száraz, de az enyém. Kezdek félni. A vizem már fogyóban. Éjszakánként a távolból sírást hallok. Nem merek aludni. Azt hiszem, jobb lesz, ha éjszaka haladok, a Hold és a csillagok mutatják az irányt. A nappal úgy is elviselhetetlenül meleg, majd akkor alszom. Éjjel meg úgyis olyan hideg van, meg ijesztő hangokat hoz a szél, hogy képtelenség elaludni.

1715 Őszelő 2. napja

A vén gebe vérén fogok élni. Élelmem van, de vizem már nincs. Elhagytam az ösvényt, fényeket látok a távolban, azok felé mentem egész éjszaka, míg teljesen el nem fáradtam. De mintha semmivel sem jutottam volna közelebb. Lehet, hogy itt halok meg? Tényleg? Itt? Úgy, hogy senki sem vesz róla tudomást? Csak úgy? ÉN, a leendő leghatalmasabb mágus? Na neeem. Előre, tovább!

1715 Őszelő 4. napja. Asszem

A vén gebe megdöglött. Kisajtoltam belőle annyi vért a kulacsomba, amennyit csak tudtam. Felhigítottam a pisimmel, hogy ne alvadjon meg. Valami követ éjszakánként. Hallom, ahogy a léptei alatt megcsikordulnak a kövek. Látni nem láttam semmit, de biztos vagyok benne, hogy követ.

1715 Őszelő 6. nap? vagy 7?

Fáj, ha nyelek. Már nincs nyálam, nincs erőm. De tovább kell mennem. Amikor aludtam, mintha valami eltakarta volna a napot. Erre fölriadtam, és egy árnyékot láttam elsuhanni. Segítségért kiáltok, de csak száraz krákogás jön ki belőlem.

Úgy döntöttem, hogy 1715 Őszelő 8. napja van.

Megittam a tintát. Ez miért nem jutott előbb eszembe? Jobb íze van, mint a pisimnek, vagy a lóvérnek volt. A maradék tinta elég még egy-két naplóbejegyzésre.

1715 Őszelő 10. napja

Amikor fölébredtem, egy száraz fából összerakott arcba bámultam bele. Üres szemgödrei engem néztek. Üvöltöttem, a lény elszaladt. Lehet, hogy halucinálok. Nincsenek lábnyomai. Az enyémek látszanak. Egész éjjel mentem, csupa vér a lábam, de már nem érzek fájdalmat. Vagy csak azt érzek? Aludni akarok. Végtelenül fáradt vagyok. Kéket hugyozok. Megiszom. A vérem is kék. Pont úgy fog, mint a tinta. Most azzal írok.

1715. Őszelő 11. napja

Fa...

Mese Jarvi városából

71578. Évének nyárelő 12. Napján, éjidőben, a városfalakon túl.

Ez az egész egy furcsa ügylet. Ahogy ez az ember megkeresett... Nioh is érezhette, ahogy ma reggel eljöttem hazulról. Persze nem mondtam neki semmit, és nem is fogok. Majd azt mondom, az országúton találtam egy zacskó kristályt nem volt gazdája, felvettem. Végre megszabadulhatunk ebből a bűzös városból! Lehet egy saját kis farmunk. Kecskéket meg nyulakat tarthatnánk. A bátyám, Derek ért a csapdákhoz, talán kitanítana. Eladhatnánk a rókaprémeket a városba. De elég az ábrándozásból! Jön is az ember. Hú, ez lehet egy városőr... Ja nem ez ő. Bár tudnám, minek neki az a petrence rúd.

Észrevesz, és felém jön. "Látom itt vagy. Akkor talán mehetünk is" szokatlanul mogorva, tegnap még nem így festett. Vidám, szinte pirospozsgás alak volt. Ma, mintha az árnyéka lenne önmagának. "Minden rendben, Aemon?" Így mutatkozott be. " Valami nem klappolt a tegnapi raguban, mert ma egész nap okádhatnékom van... De jól vagyok, ma meggazdagszunk!" Magamban gondolom, így jár mibdenki, aki a Rőt Macska fogadóban kíván étkezni. Ott akármi a tányérba kerülhet. Aemon viaszkolt mosolyt húz az arcára, majd így szól: "Vezess!". Elindulunk csendben a raktár felé. Északnyugatra fekszik a várostól. Ahogy haladunk, folyton a tegnap este jár az eszemben ahogy lemászik ez az igric székről, leül mellém a söntésnél, és szóba elegyedik velem. Elmondom, ki fia borja vagyok, és hogy Ser Herannonál dolgozom a Salgud- bor raktárban. Erre felcsillan a szeme, és asszongya, hogy pont egy olyan embert keres, mint én. Azt mondja, hogy lenne számomra egy igen jövedelmező ajánlata, ami után nem kell tovább abban a raktárban güriznem. Mondtam neki, ha ki akarja rabolni, akkor jobb, ha ki is veri a fejéból, a raktárat folyamatosan négy strázsa őrzi, kívülről bejutni lehetetlenség. Erre felkacag és azt mondja, hogy tudomása van egy titkos alagútról, ami a raktárba vezet, így gyakorlatilag észrevétlenül bejutnánk. Neki bentről kellene egy kalaúz, aki elirányítja a legértékesebb flaskákig. Felmarkolunk tizet - tizet, van egy orgazdája, aki 200 kristályt is megfizet darabjáért.

Ahogy mondta, a dolog kezdett egyre valószerűbbé lenni. Ha tényleg van ilyen alagút, akkor egyszerűen megfújhatnánk a bort. Agyamat elöntötte a farmról, Nioh-ról, meg gyerekeinkről a képek. Egyre inkább kedvemre volt a dolog. Végül bele eggyeztem. Megbeszéltük a másnapi találkozót. Ma igyekeztem kissé előkészíteni a terepet: hagytam magunknak plusz fákját, valamint úgy intéztem, hogy a külön szoba ahol az Úr drága nedűit tartja, véletlenül nyitva maradjon estére. Mindazon által, alkonyra elfogott a félsz. Mivan, ha elkapnak? A jobb kezem bánja, meg a munkám. Sok balsikerű tolvaj csavargót láttam már, nem szívesen osztoznék a sorsukban. Mindazon által, ha sikerül...

Közben már látszik a raktár széles, fehérre vakolt kőépület, zsupfedéllel. Alig 2 kőhajításnyira van, a távolból lehet látni a strázsákat.

Aemon veszi át a vezetést, és egy kis ligetbe vezet, egy nagy kiszáradt platánhoz. "Itt van az alagút bejárata." mondja, majd a petrence rúddal elkezdi finoman ütögetni a kiszáradt ágakat. A harmadiknál jár, amikor az ág félre billen és halk nyikorgással, egy járat nyílik meg a fa törzsén. Újra rám villantja dermesztő mosolyát, majd elindul lefelé. A fáklyát csak lent gyújtja meg, nehogy az őrök meglássák a távoli fényt.

Maga a járat nem túl magas, erősen előrehajolva kell mennünk. Közben Aemon kérdezget. "Nos, a Salgud bor tényleg mágikus? Azt hallottam, aki issza, előző nap lesz másnapos, és az íze semmihez sem fogható." Nem mintha elsőkézből tudnék erről, az évi járandóságom nem tesz ki annyit, amiből egy iccét ihatnék... Hamarosan egy néhány fokú kidöngölt lépcsőhöz érünk. A falon fáklyatartó, és az igric belehelyezi a fáklyát. Háta mögül látom, hogy egy íves fa fal állja az utunkat. Néhány pillanat múlva Aemon megtalálja az emeltyűt és halk sóhajjal kinyílik a fal. A bárd hátra fordul: "Nos, vezess!" mondja. Eloldalazok mellette, és a pincében találom magam. Ámulva fordulok hátra, látom, hogy egy öreg sokszáz akhós hordóból léptem elő. Hatalmába kerít az izgalom. Aemon kilép mögém, és kérdően tekint rám. Erőt veszek magamon, és a pince túloldala felé indulok a hordósorok között, majd fel a lépcsőn. Minden nyekergésre összerezzenek, de a falak vastagok, az őrök nem hallhatnak meg minket, ha nem kezdünk zajongani. Fent a kádár műhelybe jutok, ami egy henvenyészett deszka-fallal van leválasztva a terem többi részétől. Kilépek, szemben egy széna bála, az igavonó ökröknek, balra az ajtó. Jobbra a földön egy csapóajtó fekszik, ezen keresztül mozgatják ki-be a lenti nehéz hordókat. Most zárva van, és bátran rálépek, amúgyis mindenki ezen jár. Távolabb van a külön szoba ajtaja, az ajtó résen átszűrődő holdvilágból látom, hogy még mindig nyitva áll. Oda lépek, és amilyen lassan és finoman lehet, elkezdem kifelé húzni, mert rendszerint nagyon nyikorog, most néha meg-meg nyikkanva tárul egyre ki. Amikor teljesen nyitva, belépek a szalmával felszórt terembe. Jobbra a Egy speciális állványon függ 12-15 boroskulacs, amikben a Salgud bor van. A bárd bellép mögötten, majd valódi mosolyt látok felvillanni arcán. Egy bőrzsákot nyom a kezembe, majd a fülemhez hajolva súgja: "Jól van pajtás! kezdd el leszedegetni, ebbe! Ha páratlan van, az utolsót még ma megisszuk!" Lelkesen kezdem egyesével leakasztani a kulacsokat, és a zsákba tenni. Jó nehéz lesz, ha vinnünk kell! De amit kapunk érte, mindenért kárpótol. Közben hallom, hogy a bárd valamit neszez mögöttem. Először nem gondolok sokra, talán a többi hordót nézi meg. Sajnos azokat nincs módunk elvinni, de sok értelme sincs, ugyanis közönséges bor van benne.

Egyszer csak egy fedő felemelkedését hallom. A zsákba teszem az utolsó kulacsot, és hátrafordulok. A bárd egy hordó felé görnyed, amire krétával egy furcsa jelet rajzoltak. "Hát itt nyugszik a nagy Mentor". mondja halkan. Az orromat betölti a temető szag. Odalépek mellé, és lebámulok. Egy test fekszik a hordóban. Bőre és húsa, mintha a homok lenne, mállot le csontjairől, rémisztően vigyorog vissza rám hajas koponyája. A szívem a torkomban dobog. Az igric kivesz valamit a hulla kezei közül, majd hirtelen felm fordul, köpenye, és karjai szinte szelik a leveőt. Valami a mellemnek verődik, és hátra tántorodom, de Aemon megfog, így nem esem el. Szép lassan leenged, a földre. Ekkor veszem észre, hogy valami kiáll a mellemből, egy acél cső, mint két ujjam, olyan széles. Nem érzek fájdalmat, csak... megdöbbenést. A bárd visszafordul a hordóhoz, kivesz mégvalamit, ami mintha aranyként csillanna a holdfényben. A zsebébe teszi, felemeli a zsákot, majd az egyik kulacsot, ami kiesett belőle, felveszi és belehúz. Arca furcsa elégedett kifejezést ölt, majd mellém térdel, és így szól. "Sajnálom, de így kell lennie. San-eth legyen irgalmas lelkedhez." Majd kihúzza a mellemből a fémet, ekkor látom, hogy nem tőr, hanem egy acél karó. Vér csillan rajta. Aemon mellém teszi a kulacsot, majd megfogja a zsákot, és mielőtt kimegy, így szól hozzám félhangosan: "Tudod, lehet, hogy mégsem a tegnapi koszt ártott meg nekem. A legendák néha igazak." majd mosolyogva magamra hagy. Még hallom, ahogy lesiet a lépcsőn, majd fel, és pár pillanat múlva a tűz pattogását hallom.

Még utolsó erőmmel felemelem a kulacsot az egyre terjedő vértócsából. Valahogy kihúzom a dugót és belekortyolok. Hmm tényleg semmihez sem fogható. Kár, hogy nekem tegnap nem volt macska-jajom.

Egy jó indok

Az éjszaka fagyosan terült a fejem fölé. A dolog igencsak szokatlan volt, mivel nyárelő napjaiban jártunk, és a nappal forró, az alkonyat pedig balzsamos volt. Én mégis fáztam. A veritoni királyválasztás előestéje volt, és a dolgok nem is alakulhattak volna ennél baljósabban. Az áldozókör, a hiábavaló erőfeszítés, Sith -ra szózata, a hang:" Még, Még!". Igen mindazzal együtt, amit én tudtam, a jóslat, a küszöbön álló végzet... igen, fáztam. A félelem jeges hüllőbűze járt át. A Herceg velem szemben hallgatott. Most számoltam be neki mindenről. Épp kérdezni akart volna valamit, amikor közeledő léptek hangját hallottuk. Két alak tartott felénk a sötétben. Mikor már a fénykörben álltak, akkor láttam, hogy Ullrik embere, Reinhardt és Günther. Reinhardt odaérvén így szólt nekem" No te koma, dalold csak el nekem hogy la-la-la-la-la!" Nem értvén a helyzetet, elénekeltem neki. Erre felderült: "Na megvagy, Igric!" És ezzel együtt kését a torkomhoz nyomta. Majd így folytatta: "Most szépen elmeséled nekünk, hogy mi is volt az az égtelen rikácsolás, amitől mindünknek úgy hasogatott a feje, mintha csak valódi baltával aprítanák a fülünket! De előbb térdelj le és kérj bocsánatot!" Nem rettentem meg túlzottan. Egyrészt láttam rajta jobban, érdeklik az indokaim, mint hogy megalázzon, emellett meg az Oázisban voltunk, itt akkor sem tudott volna megölni, ha komolyan akarja. Bár valóban kínokat okoztam nem csak neki, hanem az összes egybegyűltnek, és az ősi jogokat tekintve tartoztam neki, magam mégsem fogom megalázni. "Őszinte sajnálatomat akarom kifejezni önöknek, amiért..." de félbeszakított: "Nem ilyen úrias szóvirágokkal! És térdre!" Bár nem mutattam, de ez már komolyan kezdte sérteni az önérzetemet. Hirtelen felálltam, hogy megbillentsem az erőviszonyokat. A szemébe néztem, és így szóltam: " Bocsánatot kérek, amiért cselekedetemmel kínokat okoztam!" "Így már jobb, Igric. És most elmondod, hogy miért!". Természetesen nem mondhattam el neki mindent, de nagy vonalakban vázoltam a helyzetet: "Tudomásomra jutott, hogy valakik le akarják bontani az Oázist körülvevő védőburkot. Ha ez megtörténik, és az Oázis elpusztul, az a világ végét is jelenti egyben. Amikor az áldozókörben meg akarták ölni a derroenit, megrémültem, hogy ez máris bekövetkezhet." Egy pillanatnyi gondolkodás után elvette torkomtól a kést, és talán kissé bárgyún így szólt: "Hát, ez egy elég jó indok."

Naszvadi Misi